 mint száraz tó
mint néma harang
itt elfogy a szó
és elfogy a hang
elfogy a nap
és elfogy a fény
elfogy a dal
s elfogyok én
csak homok marad
sivatag, sivatag  mennem kell, ha felkel a nap
s mennem kell, ha nyugszik a hold
mennem kell, ha nyugszik a vad, s mennem kell, ha felkel a holt
mindig, csak tovább, tovább
s nincsen már kérdés,
csak út
e végtelen sivatagban
van árnyék, van fa, van kút
hol szomjas lelkem megpihenhet?
még egy nap s még egy csillag az égen
még egy Isten, ki megteremtett
volt egy kérdés, s volt egy válasz… régen.
honnan ennyi homok, s honnan ennyi kő
miért nem szól a szél, s nem beszél a felhő?
honnan ennyi nap, s honnan az idő
miért nevet másképp a gyermek, ha felnő?
 mennem kell, mert erre láttak Téged
mennem kell, mert már kiszáradt dalom
mennem kell, mert erre folyt véred
mennem kell, mert hiszek, bár nem akarom.
itt a szél az úr, s én a szolga
sivatagban járok, térdig homokba
utat keresnék, utat az égbe
angyalok szavát kőbe vésve
nem szán meg a nap
nem szán meg az éjjel
nem szán meg a hold
de Ő megtart kezével
meddő felhők ringatóznak szótlan
ígéret nélkül várnak, követnek
ha visszafordulok, már nincs út
 mondd, mit adhatnék a köveknek?
csak én vagyok az egyetlen árnyék
földön s az égen
nincs senki, kinek visszavágnék
szél teremti léptem
s eltemet a remény, s eltemet az álom
eltemet az út, mert nem találom
mennem kell, mert megállt a nap
mennem kell, mert a fény egyszer áthozott
mennem kell, hogy megáldjalak
mennem kell, mert áldott vagy s átkozott
letérdel a fáradtság elém
nem jön tovább velem, nem.
s most a homokba térdelek én
meddig, hová s mért kell mennem?
az út az úr és én a szolga
ez az út felfelé visz a pokolba?
az út a cél, s én csak lépek, egyre lépek
sivatagba édenkertet remélek
 hinnem kell, hogy Tiéd az út, s mindig vigyázod
hinnem kell, hogy van szerelem
hinnem kell, hogy minden veszett bárányod
megtalálod
hinnem kell, hogy van kegyelem…
|
