Egyetlen fontos dolog van, ahogy BAADER mondja: az ember önmaga mágikus látomása számára ne szűnjön meg állhatatosan tükörként élni, a látomást felfogni, hogy a még meg nem nyilatkozott bölcsesség (Szophia) a kedély mélyéből kibontakozhasson. Csak ha ez a látomás az életképzeletben folyamatosan él és tevékeny, szerezhet az ember tapasztalatot arról a műveletről, ahogy a szó önmagát az emberben megvalósítja (kimondja). A bölcsesség (Szophia) természete mindig mágikus (meg nem nyilatkozott).
A szó ezt a mágiát úgy bontja fel, hogy aktívvá teszi. Ezt hívjuk realizálásnak. És ezért mondjuk, hogy a teremtő hatalom a szó, mert a meg nem nyilvánultat tevékennyé teszi.
Az ember primordiális őslátomása önmagáról (a normális ember) sokkal több mint az egyetlen én. A teljes létezés jelenlétéből indultunk ki, és az összes határokat felfüggesztettük. A realizálás nem maradhat egyéni mű, és ha mégis az marad, rossz. De nem maradhat emberi mű sem. A realizálásnak az egész természetre ki kell terjednie. BAADER azt mondja, hogy az ember bűnbeesésével az egész természetet megrontotta és magával rántotta a bűnbe, az őrületbe és a betegségbe. A realizálás ilyen megrontott természetben nem teljesülhet. Az egészet újra vissza kell emelni. Ez az, amit kultúrának hívnak. Amit, persze, eddig kultúrának láttunk, nem volt sokkal több, mint a rongáltság kiterjesztése. A valódi kultúrának exorcizmussal (a démonok kiűzésével) kell kezdődnie. Az élet elemésztése helyébe vissza kell hozni az életről való gondoskodást. Ehhez csak annyit, hogy: szabadság és üdvözült (eleutherosz) ugyanaz a szó. Vagyis: a természetnek is van üdvakarata, de ez az ember kezében van.
(Jegyzet: PÁL apostol (Róm. 8:19-21): a természet is sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Mert a természet nem a maga jószántából, hanem a Teremtő ama reményt nyújtó végzéséből vettetett a mulandóság alá, hogy az enyészet rabságából maga is megszabadul, és Isten dicső fiainak szabadságában részesül.)
|
