Mondjuk így: a baj oka a kísérlet, hogy az ember önmagában az egészet leélje. Hogy a létezést magántulajdonná tegye, a maga számára lefoglalja, és onnan ha mást könyörületből nem is zár ki teljesen, de mindenkinek csak éppen annyit juttatva, amennyit pillanatnyi királyi kedvében jónak lát. Ez az a sátáni atrocitás, amelyről a szutra legelején szó volt. Minden időben volt, de ma különösen seregestől van ember, akire jellemző, hogy mindent maga akar csinálni. Szégyentelenül ráveti magát mindarra, ami a természet varázsvilágában (Wunderwelt) mint a fenség tündöklése (Glanz der Majestat) megnyilatkozik, mindent megszaglász, megnyúlkál, megnyal és szopogat, csen és dugdos, falánk és mohó, mindig éhes és liheg, futkos, kutat, turkál, kotorász, mintha az övé lenne, de mintha mégsem az övé lenne, mert henceg vele, s ugyanakkor tagadja is, jogot formál rá, mégis titokban csinálja, elveszi, de rossz lelkiismerettel, telezabálja magát és kihányja, tisztának vallja magát, és nem tud aludni. A démon minden esetben itt csúszik meg. A létezést összetéveszti az élettel. Azt hiszi, hogy ez itt az egész. A démon hibás helyezkedés. Az élettel szemben, az üdvnek háttal áll.
A szégyentelen életéhséget minden esetben, azonnal és csalhatatlanul fel lehet ismerni. Hogyan? Úgy, hogy az, aki életéhségben szenved, nem tud különbséget tenni önmaga és más ember között (összetéveszt), nem tud különbséget tenni a szellem tisztasága és tisztátalansága között egészség és betegség, éberség és őrület között (mindig és mindig összetéveszt). Ezért az, aki életéhségben szenved, nem a közvetlen valóságból él, hanem minden esetben más emberből. Abból, amit más a valóságból már a maga számára feldolgozott és realizált. Aki életéhségben szenved, parazita. Más lényre tapad, és a létezés nedveit belőle szívja. De nem tud különbséget tenni a tisztaság és a tisztátalanság között sem. Ez az ember az, aki más leveleit felbontja, de naponta négyszer fürdik. De nem tud különbséget tenni a betegség és az egészség között sem. A bűn és a tisztátalanság és az őrület számára éppen olyan izgalom és szenzáció, mint a betegség, amely mindig újabb és újabb maró ájulatokat szállít, és amely oly elbűvölően kínos (morbid). Az életéhség éppen ezért szégyentelen (tisztátalan, őrült, beteg), mert tekintet nélkül arra, hogy milyen eredetű, csak azért, mert életíze van, felfalja. Az irtózatos ebben az, hogy mindig éhesebb lesz, mindig mohóbb és ingerültebb és szégyentelenebb és sóvárabb és türelmetlenebb és elvetemültebb.
BAADER a következőket mondja: az életéhségben szenvedő ember hajszája, mint akit kígyó mart meg, reménytelen. Akármennyit és akármit fal fel, üres marad és minden tette tantaluszi értelmetlenségben elenyészik. Nincs számára béke, írja HÉNOCH. Amit elér, mindig csak látszat. A valóságot nem éri el soha. Nem tud megállni (szabad lenni).
Induljunk ki BÖHME Tündöklő Fenség meghatározásából. BÖHME ezzel kapcsolatban a létezésbe olyan mélyre nyúl, amilyen mélyre a kinyilatkoztatáson kívül csak a zsoltárok nyúlnak. A Tündöklő Fenség kiragyogása. Ez a dicsőség, amelyet szemtől szemben csak az angyali karok látnak és értenek, és éppen ezért nem is tudnak mást, mint e dicsőséget énekelni. Ez az éberség legmagasabb foka. A legjobban a zsoltárok tudása és látása hasonlít az angyali karok énekéhez. "Nem nekünk". "Nem értünk és nem számunkra". Az életéhségben az a szégyentelen és a szégyenletes, hogy az emberben az angyali tiszta tapintat elhomályosul és azt kezdi hinni, hogy minden számára van itt, sőt az övé. Semmi sem az övé. Ő saját maga a legkevésbé. Ő maga is a Tündöklés Varázsvilágának egyetlen sugara. Semmiféle önhatalmú jogot a teremtésben senki semmire nem támaszthat. Ez itt nem az õ tulajdona. Ezért oly megalázó és szomorú, oly kiábrándító és arcpirító olyan embert látni, aki elementáris tisztességét elveszti, és nekiáll dúskálni és garázdálkodni, és azt a kérdést, hogy kinek, miért, hogyan adták, fel se teszi. Nincs türelme, és nincs szemérme ahhoz, hogy megvárja, míg részét kiosztják, vagy esetleg megkapja azt, aminek nagyságától és szépségétől megittasodott, az egészet.
De ha így van, vagyis ha a teremtés, a föld, a világ, az élet nem az emberért van, hogyan lehet és szabad, sőt kell az egészet birtokba venni? Úgy, hogy a birtokbavétel távolról sem jelenti az eltulajdonítást, főként nem azt, hogy más elől zsebre vágja. Az egész létezést teljes egészében birtokba kell vennem, de a birtokbavételnek az a különös természete van, hogy ha meg akarom tartani, azonnal elvesztem. A létezés így van megkonstruálva. Amit mindenki úgyis tud. Csak őrületében azt hiszi, hogy nincs úgy az, ami úgy van. A létezést minden lehetőségével birtokba kell vennem, és az, hogy a továbbiakban mi történik, nyitva marad. Ha odaadom, valószínűleg megkapom. De semmiképpen sem kapom meg, ha azzal a hátsó gondolattal adom oda, hogy megkapjam. Az, pedig biztos, hogy ha meg akarom tartani, elvesztem. Arra vonatkozólag pedig, hogy amikor az egészet birtokba veszem, miként az enyém és én miképpen vagyok az egészé, a 86. szutra mindjárt végleges választ fog adni.
(Jegyzet: a modern világ válságának egyik felületi jelensége a kapitalizmus és a szocializmus világa. A szocialisták a kapitalistákat azzal vádolják, hogy nem közvetlen saját munkájukból, hanem mások munkájából élnek. A szutra nyelvén ez annyit jelent, hogy a tőkés a démoni parazita egy neme, aki nem a valóságból, hanem más ember életéből táplálkozik. Ez a vád helytálló és igaz. A tőkés minden esetben szégyentelen életéhségben szenved, és a maga számára más által realizált valóságot foglal le. Végül is más ember lényére tapad és a létezés nedveit abból szívja. Elvetendő.
A szocializmus legalább ilyen lényeges érv alapján szintén elvetendő. Mert ha a kapitalista a létezést magántulajdonnak tekinti és ez rossz, a szocialista abban a hiszemben van, hogy a létezés köztulajdon. A világ és a teremtés az emberiségé, a rend csak azon múlik, hogy a helyes osztozkodás elvét megtaláljuk. Így persze a zsivány gondolkozik. A létezés és éppen ezért a föld, a világ, az élet, a javak nem az ember és nem az emberiség számára készültek. A szocializmus az életéhség szégyentelen mohóságával a származás kérdését nem is teszi fel. A világ, mint a közös zsákmány, amit - persze az úgy nevezett igazság elve alapján, mintha igazság ilyen esetben számba kerülhetne - csak fel kell osztani.)
|
